Huszonkettedik stáció
Utakról, mesékről és félelemről
Ott tartottam, édeseim, hogy a csend napjaira elkövetkezett a mesemondás tizenhárom napja.
Estig még sírtam egy sort, amikor megmondtam Marci bácsinak, hogy nem akarok többé furulyázni tanulni, és Marci bácsi hallani se akart róla. Amilyen könnyen lehetett hajlítani, ha bármi másról volt szó, olyan erősen megkötötte magát ebben az egyben. Este ráadásul megint elment hazulról, úgyhogy át kellett mennem Zsuzsi nénihez aludni. Találtam otthon reggeliről maradt szalonnabőrt, azt átvittem Hazudsznak. Aztán vártam, hátha kihasználja az időt, míg Zsuzsi néni a konyhában csörömpöl, és nem hallhat minket. Nagyon jólesett volna beszélni vele. De amikor befejezte az evést, ki se nyithattam a számat, már kezdte is a maga szövegét, valami egészen másról.
– Figyelj, Eszter. Hallottad ugye, hogy kinyitották a ház kapuját? Most nem magyarázhatok, egyet jegyezz meg: ma estétől kezdve minden áldott éjjel ki kell tenned az ablakodba egy keresztet és egy kis darab kenyeret. Gondolom, tudod, mire valók. Van talpas feszületed? No, az a legjobb, mert jól látszik is. Most eredj, jön Zsuzsi néni.
Hát ez nem az a beszélgetés volt, amit szerettem volna, de igaza volt. Zsuzsi néni most már nem hagyott minket sokáig egyedül. A szavát megfogadtam: vacsora közben, míg Zsuzsi néni a tányérjába bámult, zsebre dugtam egy darab kenyeret.
Kicsi, négyzet alakú, jó mély ablakom volt Zsuzsi néninél, bőven elfért benne a kicsi talpas feszület és a kenyér. Először semmi nem látszott az ablakban, csak a tündér tükörképem, meg rajta keresztben a két vékony léc, amik négy kicsi négyzetre osztották az ablaküveget. Aztán mikor lekapcsoltam a villanyt, és úgy térdeltem az ágyamra, az ablak elé, már bebólogatott a szobába a csirkeudvar eperfája is, rajta túl sejlett a sötét, hideg határ. A főútról idepislogott egy-két utcai lámpa, de nem nagyon látszottak a házaktól és az eperfától. Mint valami óriási búbos kemence szája, tátongott a falban az ablak, rajta túl a kemence mélye, ahonnan épp most rántottam ki a frissen sült, ropogós kenyeret. Nem tudtam megállni, letörtem egy falatot a kenyérből. Életemben nem esett még kenyér olyan jól.
– Ugyan már – gondoltam magamban –, hogy is jöhetne be itt a Gonosz, Krisztus testén és egy tündér arcán keresztül?
Onnantól kezdve hajnalban keltem minden áldott nap, és ajtófélfát-küszöböt nem érintve suhantam át a szobákon. Hazudsz éberen várt. Mindig ugyanazon a földúton vágtattunk végig, mindig messzebbre, csodálkoztam is, hogy nem érjük el a folyót. Egyre jobban szerettem volna jól kifaggatni, például arról, hogy hogyan törte el a lábát, de még inkább a régi gazdájáról, aki a borítékot megcímezte. Vajon miért adott neki ilyen aljas módon nevet, és miért akart megszabadulni tőle? De vagy idő nem volt rá, vagy alkalom. Reggel sietni kellett haza, napközben meg nemigen maradtam vele egyedül.
Minden áldott hajnalban más és más házba vitt el a Hazudsz. A nagyszüleim tanyája még aránylag ép állapotban maradt meg ahhoz képest, amilyen házlelkekkel az elkövetkező hajnalokon találkoztam. Olyan neveket, olyan emberek történeteit ismertem meg, akikről nemhogy nem hallottam, de még a sírjukat se láttam soha, és olyan szavakat, olyan kifejezéseket tanultam, amiket soha nem hallottam addigi rövid életemben. Nem is mindig értettem, mit jelentenek, és Hazudsztól nem kérdezhettem meg, így aztán nemegyszer órákig, akár egész nap ott visszhangzottak a fejemben, szaladgáltak egyik fülemtől a másikig, hol elmosódottan, mintha víz alól jönnének, hol kristálytiszta élességgel, hol meg éppen szinte énekelve. Tudtam, hogy soha többé nem fogom elfelejteni őket.
És jártunk módos téglaházaknál, az utca felé tornáccal, amennyire az alap vonalából látni lehetett, mert egyéb nem maradt belőle. De jártunk még több cselédháznál, csak földbe mosott törekes sár mutatta a szobákat, amikben három-négy család lakott, minden sarokban egy. És láttunk paticsfalú csőszkunyhót, a falat tartó faderekak belekorhadtak a földbe, rég újabb fák testét nevelték. De jártunk patkó alakú kúria éjszakai lelkében, amit az idő se tudott lerontani, pedig lovakat tartottak benne, és különös gonddal kellett átsurrannunk a termeken, a küszöbök fölött és az ajtófélfák között, hogy fel ne ébresszük a hátrahajtott fejjel hortyogó éjjeliőrt, vagy az álltó helyükben szuszogó lovakat, akikre álomszellőt fuvintott Hazudsz. És jártunk csinos városi paplakban, a hanyatt a szobába dőlt homlokzaton még jól látszott a kehely képe, pedig égett tetőgerendák borultak fölötte össze. De jártunk félig a földbe ásott, guggoló kis putrinál is, aminek úgy berogyott a csapintós szalmateteje, hogy versenyt ásíthatott volna az alája ásott gödörrel, ha teli nem hányják utána földdel az egészet, mint valami sírt.
De mindahány házban, kicsiben és nagyban, akár ütögette még a föld alól a fejét, akár térdepelt a föld fölött, akár eltűnt alatta, ablakban, ajtóüvegben, mocskos, hasadt tükörben, pókhálós, törött palack hasában, üvegszilánkban, megsüllyedt földben vakoskodó víztócsában ott égtek a lidérces, egyre lennebb lobogó viaszgyertyalángok, és halálos biztonsággal vezettek a házak lelkein keresztül; ott libegtek a fehér tündérarcok, mert az én őseim házának a lelkét jártam, és az én őseimről beszéltek a fák lelkei.
Mert én mindannyiszor megkérdeztem a falelkektől, miért sírnak, miért kacagnak, és a fák lelkének öreg, kiszáradt torka megszólalt, és meséltek nekem hajnali meséket. A birsalmafa meséjét szerettem a legjobban, szőke hajú, piros arcú szép leányról szólt, aki birsalma levével kente a haját, hogy csillogjon, göndörödjön, illatozzon, bomlott is utána minden fiú. De ő kinevette valamennyit, aztán gondolt egyet, elszökött hazulról, színésznőnek állt, éljenezték, amerre járt. A színpadon meglátta egy előkelő úrfi, s apja-anyja hiába tiltakozott, bizony feleségül vette. Negyvenholdas gazdáról mesélt a szelídgesztenyefa, akinek a felesége is faragott bútort, metszett tükröt, harminc vég szőttest kapott stafírungba. Pénzzé tették majd mindenüket, még hitelt is vettek fel, megvették a pénzen a legjobb földet a határban, építettek rá igazi nagygazdaságot, szép nagy udvarházat. Gyümölcsöst telepítettek, méhest építettek, csengős szánt csináltattak a kilenc gyereküknek. Hanem jött aztán rájuk az Isten verése, egyszer a jég, másszor a fagyosszentek, s hát egyszer azon vették észre magukat, hogy nem tudják már fizetni többé a kamatokat. De a bank is jobban szerette volna az egész pénzét vissza, hát csak annyit akart, hogy találjanak magukért kezest, aztán, ha lassan is, kifizetik a tartozást. Senkinek se volt pedig akkora vagyona, hogy kezes lehessen, csak éppen a férj testvérének, hetvenholdas, egygyerekes gazdának, háza a faluban, tanyája a falun kívül, tőle kellett kérni, nem is pénzt, csak aláírást. Hanem megkötötte magát a zsugori testvér, ő ugyan nem írja a nevét adóslevélre, ha tönkremegy is a testvére. Dobra került a ház, dobra a gazdaság, dobra a csengős szán is, a gazda meg felkötötte magát a maga ültette szelídgesztenyefa legmagasabbik ágára, hanem akkor már rajta volt az Isten áldása, mert leszakadt a fiatal fa gyenge ága, nem került pokolra a lelke. Valamennyi között ez a mese fájt nekem a legjobban. Pedig nem volt vidám a szilvafa meséje se. Arról katonának állt cseléd tört le emlékbe ágat, oda is tűzte a sapkája mellé, és mosolygott a feleségére, a két szép kislányára, mikor elindult a világháborúba. A szilvafa alatt szakadt is meg az asszony szíve, mikor a férje elestét megtudta. Hanem az őszibarackfa meséjén már a nevetéstől csordult ki a könnyem. Egy igazi költőtől tanulta, aki alatta szedte versbe annak a cselédnek a történetét, aki nem segített iskolát építeni. Mert egyházi iskolát építettek; a lelkész vezette a munkálatokat a helyszínen, az apát úr irányította a városból: adományokat gyűjtött, intézett minden szervezési ügyet. A környékbeli emberek segítettek is, ki pénzzel, ki ennivalóval, ki ingyen fuvarral, ki hogy tudott. Egyszer aztán szemet szúrt a lelkésznek, hogy éppen aki a legközelebb lakna, az nem segít soha. Szólt is neki, de a bátyámuram megmondta neki magyarul, hova menjen, mit csináljon az iskolájával, ő ugyan nem segít, tanuljon, aki akar. No, azt mondta a lelkész, egyvalamit mégiscsak megtehet, úgyis megy a városba. Írok egy levelet az apát úrnak, azt vigye el, aztán várja meg a választ is, ez lesz a maga munkája az iskoláért. Abba bele is egyezett, elvitte a parókiára. Csakhogy abban a levélben az állt, hogy aki viszi, istentelen egy gazember, lusta, konok, nem akar segíteni iskolát építeni, hanem bizony még káromolja is azt. Nagydarab, vastag nyakú, lapátkezű ember volt az apát úr, fejébe szaladt minden vére a levéltől, aztán mikor a bátyámuram azt találta neki mondani, hogy választ vár, csak felüvöltött, hogy itt a válasz, azzal két oldalról két olyan pofont kevert le neki, hogy csupa gyönyörűség volt még nézni is. Egész hátralevő életében nem szakadt le a bátyámuramról a két pofon meséje, nevette szemébe is, háta mögött is az egész cselédsor. Én is. Törzsig lecsonkolt mogyorófa boszorkányégetésről mesélt: kirángatták az asszonyt alacsony kis ajtaján, sok sikoltozó gyereke közül, fejére olvasták, hogy csalt, lopott, kártyából jósolt, kuruzsolt, gyerekeket szemmel verte, tehenek tejét véresre váltotta, torz fattyával cserélt ki egy egészséges csecsemőt, legidősebb leányának módos gazda fiát szerezte, s az ördög vendégeskedett nála minden éjjel. Aztán letördösték az első kezük ügyébe eső mogyorófa minden ágát-bogát, máglyába rakták, reá vetették. A mandulafa arról mesélt, hogyan élte utolsó napját tisztességben megőszült ültetője: ült a kicsi széken, alkonyodott, mikor a fia végigvezette a két lovat az udvaron, hogy az istállóba vigye őket. Erre vezesd a lovakat, fiam, mondta neki az öreg, aztán ültéből megsimogatta szépen a lovak homlokán a csillagot, s reggelre meg volt halva. A körtefa meséje feneketlen kútról szólt, abba ugrott bele egy szép fiatal asszony, míg két kicsi gyereke a vén körtefa vastag tövébe kuporodva, reszketve leste, hogy gonosz katonák hogy űzik az anyjukat röhögve: azt mondta a körtefa, meg akarták erőszakolni. A sárgabarackfa meséjén azt se tudtam, sírjak-e vagy nevessek: lakodalom volt, folyt a sütés-főzés, nem maradt éhen a legkisebb se, de egy fazék hűlni kitett töltött káposztát így is kinn feledtek az udvaron. Hanem nemcsak kinn felejtették, de le se fedték, s a langyos, puha fészekbe belefialt a macska. Akkor tántorgott ki az udvarra a félig vagy egészen részeg örömapa, mikor az anyamacska éppen csirkecsont után nézett, hát leült az öreg a meleg fazék mellé, és megette az utolsó falatig. Részegségében azt se tudta, mit eszik, mit nem. Mikor aztán keresni kezdték a fazekat és az örömapát, akkor nem találtak mást már a fazék fenekén, mint egyetlen megmaradt kismacskát. Akkor tudta meg az öreg, mit evett, de ki is fordult a gyomra a sárgabarackfa alá azonnal. Az eperfa azt mesélte, hogy volt az ő gazdasszonyának negyven gyöngytyúkja meg egy szép pulykája, amiket elhajtott a háztól, mikor beköltöztek a városba, hanem reggelre se híre, se hamva nem volt gyöngyösnek, pulykának. Össze is kerestek értük minden utcát, jaj, istenem, hogy szökhettek ki, ki lophatta el őket, sose kerülnek már azok vissza. Csak jön délben a régi szomszédjuk, hogy ugyan, szomszédasszony, tudja-e, hol a baromfiudvara? Otthon vannak azok, hazaeregéltek az éjszaka. Mennek vissza a régi házhoz, hát ott ül mind a negyven gyöngyös meg egy pulyka az eperfán, alig lehetett leimádkozni őket. A meggyfa határrendezésről mesélt. Hogy állítottak határkövet két falu közé a méltóságos tanácsurak, hogy foglalták írásba a helyét, hogy csípték nyakon a falu legvásottabb gyerekét, hogy vágtak hajlós ágat a meggyfáról, amit még a nagyapja ültetett a kert végébe, hogy cipelték ki a gyereket a határkőhöz ágastul, és hogy nadrágolták el olyan alaposan, hogy még öregkorára is megemlegesse, hol állt a határkő. Jaj, de a legszörnyűbb mesét az almafa mondta, fekete kendős özvegyasszonyról, akinek a férjét elvitte a tébécé, nem maradt utána, csak egy háromesztendős, ártatlan leánykája, arcában, hangjában szakasztott az anyja mása. Lett hamar fiatal szeretője az asszonynak, de az azt mondta neki, hogy feleségül már nem veszi, neki ne legyen útjában a más gyereke. Langyos nyári éjszakán párnával fojtotta meg a kislányt az asszony, elásta az almafa tövébe, de meg is iszonyodott tőle a szeretője. Az asszonyt aztán tömlöcbe vetették, ott szülte meg a szeretőjétől lett kisfiát.
Horváth Sándor, 1771–1865, Tamás Borbála, 1773–1866.
Dékány Imre, 1840–1880, Csere Márta, 1844–1898.
Szabó Gábor, 1767–1828, Bene Mária, 1770–1837.
Fodor Antal, 1879–1916, Molnár Etelka, 1879–1916.
Nyilas János, 1692–1756, Fekete Anna, 1699–1791.
Buzás Mihály, 1826–1904, Naményi Ilona, 1828–1915.
Eszes Ádám, 1809–1871, Kiszely Katalin, 1819–1849.
Bene Lőrinc, 1836–1897, Nemes Margit, 1836–1901.
Kis György, 1799–1878, Varga Ágnes, 1801–1846.
Kerekes Illés, 1789–1870, Jobbágy Piroska, 1791–1823.
Török Imre, 1828–1896, Halász Erzsébet, 1817–1900.
A nevek is, a számok is beleivódtak az emlékezetembe egész életemre, abban a pillanatban, ahogy letörtem a halott ágat, és eleven ágat ültettem a helyébe. Halott fákon sarjadzott azon a télen a karácsonyi búza, míg én újabb és újabb székdarabokat ütöttem a helyükre, aztán temettem vissza a kincsesládába. És sarjadzott-gyarapodott az én emlékezetem is, ahogy a fülemben szaporodtak a zsongó hajnali mesék, amiktől egyre álmosabb lettem, de elaludni nem tudtam. Pedig hajnalban aludni kellett volna, de azzal már az első nap után tisztában voltam, hogy nem lehet. Csak a paplanomat izzadtam tele hideg verítékkel. Inkább felkeltem, hátramentem a csirkeudvarba, ahol már ébredezett a jószág. Adtam nekik tápot, szénát, vizet. A dézsában éjjel megfagyott a víz, balta fokával kellett összetörni, úgyhogy mire az istállóba értem, elgémberedett a kezem, fázott az orrom, fázott a fülem, jólesett Julcsa oldalához szorítani az arcomat. Addigra már Zsuzsi néni is felkelt. Először zavart volna vissza az ágyba, de addig könyörögtem neki, hogy végül is engedett. Igazán az lett volna jó, ha nem is sertepertél körülöttem, hanem magamra hagy a Julcsával, a sötét, hideg téli hajnallal és a lámpa sárga fényével, míg telik a sajtár, felenged a kezem, a fejemben lassan szelíd, suttogó zsongássá enyhülnek a fák szavai, és már azt hiszem, megértettem és megtanultam őket, és nem fájnak többé. Hogy aztán új erőre kapjanak, ahogy reggel lesz a hajnalból, délelőtt a reggelből, és nekem ott kell szaladni vagy ülni a többiek között, nem felejteni el a köszönést, és megírni a dolgozatokat.
Mit mondjak, édeseim, életemben nem rajzoltam annyi indát, virágot, kutyát, holdat, kéz formájú faágat a lapszélekre, mint a mesemondás napjainak idején. Némelyikről én se tudtam volna megmondani, mit ábrázol, arra se emlékeztem, mikor rajzoltam, nemhogy arra, hogy miért. Talán félig aludtam akkor is. És természetesen életemben nem írtam olyan csapnivaló dolgozatokat. Anna tanító néni kétszer is megpróbált beszélni velem, hogy mi bajom van, „nem igaz, édes kislányom, hogy semmi, látom, milyen karikás a szemed, mennyit alszol te mostanában?” Aztán egyszer Márta tanár néni is feleltetni akart, és akárcsak aznap, amikor először közösítettek ki, egy árva hang se jött ki a számon. Pedig a tanár néni próbált segíteni, de hiába, semmi se jutott eszembe abból, amit előző nap félálomban megtanultam. Végül aztán, saját magamnak is meglepő módon, valamiért azt a mondatot nyögtem ki, ami éppen akkor a fejemben visszhangzott:
– Torz fattyával cserélt ki egy egészséges csecsemőt.
Síri csend lett a teremben. A gyerekek tátott szájjal bámultak rám. Márta tanár néni is.
– Eszter – mondta kis szünet után –, Eszter, hogy jön ez ide?!
– Nem tudom, tanár néni. Csak állandóan ez jár a fejemben.
– Tudod egyáltalán, hogy mit jelent?
– Nem, tanár néni. Azért nem tudom kiverni a fejemből.
– Jó… jól van, értem. Értem, Eszter. Ülj le, Eszter. A feleletedet sajnos nem tudom értékelni, ez bizony egyes.
És Marci bácsi szó nélkül aláírta ezt is. Már nem is kérdeztem a véleményét se. Pedig szerettem volna, jaj, édeseim, de szerettem volna elmesélni Marci bácsinak mindent! Egyre jobban szerettem volna, ahogy szaporodtak körülöttem a furcsaságok és a mesehősök, de egyre kevésbé mertem. Nem járhatott a szám fölöslegesen. Azért annak nagyon örültem volna, ha ő maga kérdez rá. Neki elmondtam volna. De nem kérdezett semmit, csak aláírta az ellenőrzőmet, és láttam, hogy nagyon szomorú.
Minden este kiraktam az ablakomba a friss kenyérdarabot. Egy ideig törtem a fejemet, hogy hát az előző napról maradt kenyérrel meg mit csináljak. Kidobni nem lehetett, hiszen akárhogy néztem, szentelt kenyér volt bizony az, és ugyanezért nem lehetett csak úgy megenni se. De aztán eszembe jutott, hogy a kamrában van néhány régi pelenka. Ilka néni szerint gyolcsból voltak, és mióta nem kellett pelenkáznia, szűrőnek használta, ha szörpöt főzött. Télen nem hiányozhatott senkinek, nyugodtan kivehettem egyet, és belecsavarhattam a kenyereket. Aztán pedig hordtam őket a táskám legaljába dugva, egyik házból át a másikba, mikor hol aludtam.
A széken persze sose hajnalban dolgoztam. Csak délután lehetett, mikor átjött Margit néni, és senki se látta, hogy nyitom ki a kincsesláda tetejét, bontom ki a készülő széket, és hallgatom a felnőttek nappali meséit, míg lassan szék lesz végre a halott ágakból. Mert kora délután, miután hazaértem az iskolából, és mielőtt Marci bácsi is hazaért volna, Margit néni napról napra meglátogatta Zsuzsi nénit, ha esett, ha fújt, és elmesélte, mi történik, mi nem történik Keselyűspusztán. Én pedig fenn ültem a padláson, leheltem a kezemet, dolgoztam a széken, és hallgattam a nyitott ládán keresztül, miket mesél.
Margit néni pedig elmesélte, hogy Bíró Gyuláék kerti bútorát ellopták az éjszaka, de két óra leforgása alatt rájöttek, hogy a Veres Julika csinálta, az, az, akinek most engedték ki a második urát, jaj, hallottad, hogy azóta meg már összeállt a Csere Karcsival is, mán elvileg lesz is neki kis Cseréje, aztán a Bene Jankó meg a Karcsi még össze is verekedtek miatta. No hát érdemes-e, ők tudják. Hanem mikor kiderítették, hogy ők lopták el a kerti bútort, még nekik állt feljebb, hogy minek hagyják kinn az udvaron éjszakára. De elmesélte azt is, hogy valakik kővel bevertek két ablakot is a Vogel Tiborék házán, és azok a valakik üvöltve szidták is hozzá a zsidókat. A hangjukról egykettőre lefülelték a Veres Bélát meg a Sós Petit, részeg volt mind a kettő. Majd kapnak is garázdaságért, de még ők üvöltenek, hogy hogy merték őket feljelenteni, majd megkeserüli a Vogel Tibor. És elmesélte, hogy a Sebők Teri fia, Farkas Máté, akit felvettek az egyetemre, hogy leesett az uborkafáról, az első vizsgáján kettest kapott. Hát annyit az Eszes Pali is megkap második általánosban, süsse meg (Margit néni nem ezt mondta), aki olvasni se tud. Osztán még azzal a fiúval dicsekszik a Teri, én bizony nem dicsekednék vele. Egy másik nap azt mesélte, hogy a Sós nénit kiengedték a kórházból, semmi baja, csak megfázott, aszonták. Azt a hülye vénasszonyát, abba még a tüdőgyulladás is undorodik belemenni! Aztán elmesélte azt is, hogyan lopják a fát az Akácosból. Mert az még rendjén volna, hogy a fát legallyazzák, az is, hogy kivágják. Istenem, hát kell a tüzelő, oszt nem uraságé már az az erdő, hanem a falué. Hanem hogy levágja a fát derékig, aztán ott hagyja a csonkot világ csúfjára, nemhogy kivenné a földből, oszt felhasználná, ahogy azt kell! Mert az már munka lenne! Elmesélte, hogy ha már az Akácosnál tartunk, hát nemigen ajánlja mostanában senkinek, hogy arrafelé mászkáljon, mert az erdő szélén, már majdnem a szántásnál, a kis ösvénytől jobbra, na, mindegy is, hol, majd észrevenné az illető, mert ott egy felakasztott kutyát találna. Más fákon meg, aszongyák, macskák lógnak, ki van szedve a szemük nekik. Hogy állítólag az Eszes Bálint nagyobbik fia aggatja teli velük az erdőt, de tán mégse úgy van. De mesélt arról is, hogy aszongyák, felelősségre vonták a cirkuszigazgatót, tudod, akik itt jártak a múltkor, na azt, amér nem vigyázott annak a szegény kislyánynak a biztonságára. Meg tudni akarták azt is, hova tette a gyereket, hogy vitte az erdő szélire. De aszonta, semmit se tud róla. Biztos is, hogy az ördög műve, esküsznek rá többen is, a Balog Feri, a Reich Annuska, a Szabó Éva még tódítja is, hogy az ő Ancsa lányát az ördög rontotta meg macska képében. Én csak mondom, amit mondanak. Nem, az Esztikéről hallgatnak, mint a sír. De azt is mondják, hogy az igazgató valami nagy összeesküvésnek a láncszeme, hogy titkos ügynök, és az összeesküvésnek az irányítói akartak ezzel valamit, ők tudják, mit, de jót nem, az biztos, és ezzel figyelmeztetni akarták a falut. Háború készül, azt a Fodor Gyuri meg a Szász Józsi is állítja. És elmesélte, hogy Kristóf atya („az a Varga Kristóf”) hajnalban a Molnár Juliska néni ablakán mászott ki. Csak ahhoz nem mászott elég gyorsan, hogy a Sebők Pali bácsi el ne kapja, de még a Szabó Miska bácsi is vele, mert együtt jöttek haza a kocsmából, oszt hát mi történt, mi nem, de két fogát kiverték neki. Úgy kellett a szemétnek, mikor ráadásul még ő áldoztatta a Juliska meg a Pali mind a két lányát. Hát szépeket tanulhatnak a gyerekek az ilyentől. Ő még arra se merne megesküdni, hogy mind a két kislyány a Palitól van. Mondják is a faluba, hogy hát mennyire hasonlít a nagyobbik az öreg Dékány suszternek a fiára. Hanem mostantól nem lesz valami nagy becsülete a faluban a Varga Kristófnak. Most még csak kiröhögik szembe az utcán, de ha még egy-két ilyen ügyet csinál, össze is törik a csontját. De hát nem csoda az, bolond volt annak az anyja, az apja meg részeges, milyen gyereket nevelhettek volna fel azok? De aztán elmesélte azt is, hogy a Libalegelőre meg révészek vagy régészek… vagy mik akarnak jönni, kiásni a sírokat, amik vagy ott vannak, vagy se, de ők aszongyák, kiássák, mer kisütötték, hogy történelmi értéke van annak a Libalegelőnek. Hát ássák, ha jólesik nekik. És elmesélte azt is, hogy a Kiszely Jóska bácsinak vemhes lett az öszvére, és erre van, aki aszongya, itt a világvége, meg hogy az ördög vagy a boszorkányok ejtették meg az öszvért. Nem, az Esztikéről hallgatnak, mint a sír. Mert hát van olyan is, aki szerint a Kiszely Jóskának már az apja is csak akkor nem hazudott, amikor kérdezett, hát vagy ló volt az az öszvér, vagy az a ló, aki hisz a Jóskának. De elmesélte azt is, hogy ha már a cirkuszigazgatót beidézték, nem hagyták ki Faragó Kálmán bácsit se (ő persze úgy mondta, hogy „Faragó elvtárs”), aki engedélyt adott a cirkuszra, de senki se tudja, mit kapott. Csak egyre komorabb képpel járkál, de nem is szeretnek vele találkozni mostanában az emberek. És elmesélte azt is, hogy a második bés unokája, Varga Csilla óra közben kiájult a padból. Azért volt, mert az anyukája még aludt, mikor eljött hazulról, és a Csilla aznap nem reggelizett. El is mondta Margit néni mindennek a menyét, hogy engedi a hétéves kislányát éhezni, nem képes felkelni a kedvéért, milyen anya az ilyen? De meg is érdemelné, hogy pellengérre állítsák, és mindenki leköphesse, úgy bizony!
Nem fukarkodott Margit néni a mesékkel, nem úgy, mint a fák lelkei, akik egy hajnalért csak egy mesét adtak. De ezekből a mesékből is csak egyet mertem végighallgatni egy nap. Féltem, hogy aztán már hiányozni kezdek odalenn. De egy cseppet se kételkedtem benne, hogy előtte is, utána is ömlött a pletyka Margit néniből. Nemhiába volt Kiszely Vilinek is a nagymamája, nemcsak Varga Csillának.
Ami Kiszely Vilit illeti, a harmadik vagy a negyedik napon történt, hogy amikor elindultunk haza az iskolából, ott várt rám a kapuban, nyakig vörösen, de azért akkor is úgy nézett ki, mintha haragudna. Ki is csúfolták a többiek, hogy megvárt, még jobban engem, úgyhogy ott is hagytam faképnél. De pár nap múlva megint jött, és akkor már nem hagyta magát, hanem azt mondta, menjek vele a kapujukig, mondani akar valamit. El is mondta, hogy ő nyomozó lesz, ha megnő, és vesz egy kertes házat, de nem itt, hanem Pesten vagy Németországban, de az is lehet, hogy Amerikában, és elvesz engem feleségül. Én mondtam neki, hogy én nem akarok Amerikába menni, de akkor már a kapujukhoz értünk. De aztán találkoztunk a boltban is, és onnan elkísért hazáig. Mosolyogtak ránk az utcán, volt, aki utánunk is kiabált, hogy hej, de csinos menyecskét találtál, Vilmos fiam, vagy hogy Eszter, ki se látszol a földből, és már ilyen helyre lovagod van, meg egyéb ilyen sületlenségeket, ahogy Anna tanító néni szokta mondani.
Mi sokkal értelmesebb dolgokról beszélgettünk. Arról, hogy én nem akarok Amerikába menni, de azért valahova messzire, ahol Marci bácsinak nem kell fázni éjszaka. Mert abban megegyeztünk, hogy Marci bácsit magunkkal visszük, de Zsuzsi nénit nem. Zsuzsi néni sírhat utánam egész életében, akkor se jövök vissza. Akkor majd megtanulja! De Marci bácsit elvisszük, aranyból csináltatok neki hintaszéket, ami magától hintázik. Arra Vili azt mondta, hogy marhaság, én meg, hogy ha ilyeneket mond, nem megyek hozzá feleségül. Nagyon összevesztünk, de aztán eszembe jutott, hogy a harag is bűn, úgyhogy másnap szépen kibékültem vele, ő meg azt mondta, hogy olyan széket csináltatok, amilyet akarok, és elhívott hozzájuk játszani. De nem tudtam menni, mert éppen a fenyőünnepről tartottunk haza, azaz másnap, vasárnap következett a betlehemes, és még nem tudtam, hogy lesz kész a jelmezem. Pedig Marci bácsi is megígérte, hogy eljön. De a szárnyakkal baj volt. Mindig szétestek, akárhogy raktuk össze. Végül rábeszélt László atya, hogy legyen nekem is papírszárnyam, mint a többi angyalnak, de még azt is meg kellett csinálni másnapig. Úgyhogy inkább Vili jött el hozzánk segíteni.
– Hát te, Vili? – nézett ránk Marci bácsi, ahogy lecsuszkoltuk a lábunkat az ajtóban. A konyhában ült, és szalonnát evett. – Nemigen jártál még errefelé, igaz?
– Öö… igen, illetve nem, Forgács bácsi, csak most jöttem, segíteni. Az Eszternek.
És valamiért megint nyakig elvörösödött.
– Feleségül fogom venni – bökte ki.
– És csináltatunk neked aranyból hintaszéket – tettem hozzá, és megpróbáltam a jobb cipőm orrával letolni a bal cipőmet.
Marci bácsi elmosolyodott, de nagyon szépen.
– Aztán azt akarjátok most megcsinálni, azt a hintaszéket?
– Nem, hanem az angyalszárnyakat.
– Azt is aranyból kéne – mondta Vili.
– Az biztos nagyon drága. László atya azt mondta, papírból legyen.
– Á, az nem jó. Rézdrótjuk nincs, Forgács bácsi?
– Kell neki lenni, de nem tudom én, gyerekek, hogy hol.
– Ha nem túl vékony, lehet belőle csinálni keretet, és arra kell valami fehérből szárnyat varrni.
– Marci bácsi – mondtam én halkan.
– Mi az, kismadár?
– Marci bácsi, ezt ám a Zsuzsi néninek nem szabad tudni.
– Nem mondom, dehogy mondom, hanem menjetek csak, ott kinn kell lenni a rézdrótnak valahol a hátsó kamrában, ha van… Mennék én is, de nekem már lassan vissza kell menni a téeszbe, gyerekek.
Fél óráig tartott, míg feltúrtuk a hátsó kamrát, volt ott rézdróton kívül az égvilágon minden, de végül találtunk azt is, egy tekercsre valót. Régi lepedőből akartuk csinálni a szárnyat, de az túl vastag volt és nehéz, és pont a csillogó rézdrót nem látszott tőle. El lettünk volna veszve, drótkeretestül, mindenestül (pedig egy órát szenvedtünk vele!), ha a délután közepén be nem állít Lantos Gabi, hogy elveszett a piros kendője, márpedig anélkül egyszerűen nem játszhatja a kovács lányát! Elpanaszoltuk neki a bajunkat, mire kijelentette, hogy tüllből kell csinálni a szárnyakat, az átlátszó és könnyű, nekik van is otthon, az anyukája hosszú menyasszonyi fátyla. Sokáig a falon lógott a gyöngyös koszorúval együtt, ami a házi áldásnak a kerete, de elszakadt, és azóta a padláson alszik egy dobozban, a koszorú maradt a falon. Úgy megörültünk, hogy Vili rögtön oda is ígérte neki az úttörőnyakkendőjét kölcsönbe, azzal nekiindultunk az eleredő esőnek. Megkaptuk a fátylat, sőt Magdi néni rá is varrta a drótkeretre. Még három pánt is került ki belőle, kettő a vállamra, amiknél fogva a hátamra vehettem, egy pedig a biztonság kedvéért a derekamra.
– Így ni – kötötte meg Magdi néni, és még el is tartott magától, hogy megnézze, hogy áll rajtam, aztán odafordított a nagytükör felé. – Kész angyalka vagy, Eszter. Főleg mikor így mosolyogsz.
– Köszi, anyu – mondta Gabi. Vilinek is csillogott a szeme.
– Nincs mit, gyerekek, legalább egyszer az életben még lát ez a fátyol is valami igazán szépet. Jobb célra nem is használhatnám. Aztán betlehemi csillagod van?
– Van, az van, Magdi néni, de a szárnyam lesz a legszebb.
– Gabi, én azt mondom, vidd el te holnap a kápolnába a szárnyakat – mondta Magdi néni. – Minél kevesebbet van kint ebben a zuháréban, annál jobb, és állítólag holnap nem esik.
Tényleg nem esett. Gabi elhozta a szárnyakat, Vili pedig az úttörőnyakkendőt. Folyton szétcsúszott, a végén Vilinek kellett jó erősen meghúzni a csomót, de csuda jól állt neki. Aztán Vili nem maradt tovább, iszkolt a sekrestyéből, amilyen gyorsan csak lehetett. Felhúztam én is a ruhámra a hosszú fehér hálóinget, rá óvatosan a szárnyakat, a fejemre a csillagot.
Olyan furcsa volt, ahogy a kápolnába léptünk. Mintha felhő borított volna mindent, de olyan, hogy minden élesebben látszott benne. Alig bírtam nyelni, reszketett a kezem, ezért erősen összekulcsoltam, és örültem, hogy én csak később jövök. László atya mondott valamit, de nem értettem. Csak a gyerekekre figyeltem, főleg Gabira. Amikor Janka a szemére tette a kezét, és Gabi kinyitotta a szemét, tényleg olyan arcot vágott, mintha előtte vak lett volna egész életében. Aztán nekem is előre kellett lépni, énekelni, forgatni a kartoncsillagot, még két lépés előre, libegett a hosszú hálóing, de egyszer se léptem rá! És akkor kinyitottam a számat, és azt mondtam a három pásztornak, akik kerek szemekkel bámultak rám:
– Ne féljetek!
Akkor ijedtem csak meg igazán, édeseim. Én tényleg ezt akartam mondani, de egy hang se jött ki a torkomon. Körülöttem síri csend, az egész templom engem figyelt, az a sok ember a padokban, a kóruson, és én nagyon szerettem volna sarkon fordulni és kiszaladni, de akkor még egyszer kinyitottam a számat, és teli torokból elkiáltottam:
– Ne féljetek!
Hű, ez aztán sikerült! Többen is összerezzentek, még majdnem én is megijedtem a saját hangomtól.
– Ne féljetek, sőt örvendezzetek! Örvendezzetek, mert nagy örömöt hirdetek nektek!
Úgy zengett-visszhangzott a hangom a templomban, mint az orgona, és egy pillanatig úgy éreztem, mindjárt elájulok. De nem ájultam el, hanem folytattam, hogy Betlehemben megszületett a Megváltó: keressetek egy jászolba fektetett, bepólyált kisgyermeket. Ezt már a saját hangomon sikerült mondani, magamhoz is tértem, viszont a zúgás is visszatért a fülembe, de úgy, hogy onnantól kezdve egy szó nem sok, annyit se hallottam. Még szerencse, hogy több szerepem nem volt. A következő, amit hallottam, az Gabi volt, már a sekrestyében: azt mondta, az anyukája üzeni, tegyem el emlékbe a szárnyakat.
– Gyönyörű angyalka voltál, kismadár! – mondta Marci bácsi, ahogy a sekrestyeajtó előtt kézen fogott, és elindultunk a kapu felé. Alig fértünk el a sok ember között, ráadásul nekem még a szárnyakra is vigyázni kellett. Ott szorongattam a hónom alatt, és szurkoltam, hogy el ne görbítse valaki.
– Nem láttam én még ilyen szépet – simogatta meg a fejemet egy fekete kendős néni, a Fischer Linda nagymamája. – Az Isten áldjon meg, kislyányom.
– Hát bizony, bizony, még a fogam is összekoccant ettől a hangtól, ettől a hangtól – tördelte a kezét Kétszer Panni néni, és valamiért nagyon ideges volt.
– Normális gyerek nem néz így. Így kezdte az anyja is – dünnyögte valaki a hátam mögött, de akkor Marci bácsi úgy megszorította a kezemet, hogy fájt, és nagyon gyorsan elindult velem kifelé, még az angyalszárnyakkal se foglalkozott. Csak az Isten őrizte őket, hogy el ne görbüljenek. Az utcán is hiába kérdeztem, hogy miért mondtak ilyet, csak rám szólt halkan, sziszegve:
– Essszter…
Erre elhallgattam, de meg is nyugodtam. Belebújtattam a kezemet a Marci bácsi meleg tenyerébe, és olyan vidáman szaporáztam hazáig, mint a cinege, sőt a cinegekirályné, hogy itt van hát velem az én jóságos sárkánygyíkom, nincs mitől félnem. És különben is, karácsonyig már csak kettőt alszunk!
