Jelen kézirat közreadója egy magát megnevezni nem kívánó magánszemély kérésére adatja ki a továbbiakban közlendő szöveget. Nevezett magánszemély nem azonos a kézirat szerzőjével. Az itt következő történet egésze – minden valószínűség szerint – fikció, amennyiben tehát bárki a szereplők valamelyikében magára ismerne, az kizárólag a véletlen műve. De még ha esetleg nem úgy volna is – a kézirat megírása óta húsz, a bemutatott események legnagyobb része óta pedig harminc év telt el: ennyi idő talán elég ahhoz, hogy senkit ne sértsen a keselyűspusztai Kincses-ház meséje. Mivel pedig a szerző – fent említett okok miatt – nem ismert, a közreadó kénytelen ellátni a kéziratot a kötelező ajánlással is.
Ajánlom tehát a keselyűspusztai Kincses-ház meséjét Rejtő Jenő emlékének.
Köszönettel felvettem:
Timár Krisztina
közreadó
2005. március 29.
Előhang – Színre lép Árva Eszter, visszavonhatatlanul
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Árva Eszternek hívtak, és úgy nézett ki, mint egy furcsa kicsi kísértet. Kicsi volt, égő barna szemű és barna hajú, a keze durva, az arca piros, az orra pisze, a száját, ha éppen nem mesélt, összeszorította, nehogy kiugorjon rajta valami, és sosem láttam rendesen megmosakodva. Egybeszabott, hosszú ujjú, bokáig érő, festetlen nyersvászon kötényruhát viselt, a fején ugyanolyan anyagból készült főkötőt, a lábán vasbocskort, a nyakában vászonbatyut, abban egy cserépbögrét és egy kapálózó kisbabát, persze vigyázva, hogy a gyerek meg ne üsse magát. Ezeken kívül minden földi vagyona egy diófa kereszt volt, két vékony, egyenes ágból: az egyik olyan hosszú, hogy a feje búbján is túlnyúlt, a másik tizedakkora se. Tízéves múlt, amikor találkoztunk vele. A házunk kapujában ült, a két kezével a keresztre nehezedett, az állával meg a két kezére, úgy nézegette a világot.
Kétemeletes, szürke, egyszerű vonalú társasházban laktunk a fiammal, a városközponttól messze, a zöldövezet határán. Volt is egy kis kertje a háznak, a többi lakóval felváltva gondoztuk. A díszfák most még alig rügyeztek, a gyepen is nagyon látszott, hogy megnyomta a télen a hó; arra is heteket kellett még várni, hogy kihajtson a vadszőlő, és eltakarja végre a ház mögötti csúf kőfalat. (Ott volt a kukák helye, de onnan nyílt a pince is.) Az első szép tavaszi napok járták, és mi éppen bevásárlásból értünk haza. Már messziről feltűnt, hogy olyasvalaki ül a kapuban, akinek nem kellene, valamiért mégis úgy mentünk el mellette, mintha észre sem vennénk, vagy éppen mintha nem is létezne. Csak hát ő nem hagyta magát.
– Adjatok egy kis tejet! – szólalt meg, ahogy megálltunk a kapuban.
Meglepetésemben majdnem elejtettem a kosaramat.
– Tejet?! – kérdezte megrökönyödve a fiam.
– Igen – mondta ő –, tejet. Egy kicsi elég lesz. Van a kosaratokban.
Csakugyan volt, de nem értettem, honnan tudja. Látni nem láthatta, mert oda se nézett.
– Hékás, ki a fene vagy te egyáltalán?
– Minek azt neked tudni? – kérdezte, és még mindig nem nézett ránk.
Letettem a kosarat, kutatni kezdtem a zsebemben a kulcs után, hogy valami értelmeset is csináljak. A fiam közben le nem vette a szemét róla.
– Hogy… izé… Hol vannak a szüleid? – bökte ki végül.
– A mennyországban – válaszolta a kislány nagyon komolyan.
Megtaláltam a kulcsot, de még csak ki se mertem húzni a zsebemből. Akkor vettem észre, hogy nem is valami botra támaszkodik, mint ahogy addig hittem, hanem egy keresztre.
– A… a kisbabának kell a tej? – kérdeztem én.
– Miért, akkor adsz?
– Nem, nem lehet.
Addigra összeszedtem annyi bátorságot, hogy elő tudtam venni a kulcsot. Kinyitottam a kaput.
Nehezen tudnám megmagyarázni azt, ami ekkor történt. Ahogy hirtelen felnézett ránk… az arca… volt az arcában valami furcsa, valami nemszeretem, valami, amitől legalábbis vakarózhatnékja támadt az embernek – és akkor olyat mondtam, hogy azonnal megbántam:
– Na jó, gyere, a másodikon lakunk. Odafönn majd adok.
A fiam csak nézett rám, de a kislány szó nélkül felállt, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, a kereszttel és a kisbabával együtt bemasírozott a kapun. Mire magamhoz tértem, a konyhánkban ült, és várakozóan nézett rám. A kisbaba körbefigyelt, aztán nyögött egyet. Ahogy jobban megnéztem, láttam, milyen kicsike. Koraszülött baba lehetett, mindenesetre láthatólag jó egészségnek örvendett. Csak éppen az orra sikeredett szokatlanul hosszúra és fakóvörösre. Mintha nem is emberi orr lett volna.
– Nézd – mondtam neki –, ne haragudj, de… izé… a lábadat, mondjuk, le kellett volna törölni, nem? Nagyon nem szeretjük a… izé… piszkot, főleg nem a konyhában.
– Te nem vagy normális – mondta a fiam. A kamrában rendezkedett, kezdte kipakolni a kosarakat. – És még azt a botot is behozta.
– Ez nem bot, hanem kereszt. Tejet akartál adni. Nem, bögre nem kell, az van.
Előhalászott a batyuból egy barna mázas, festetlen cserépbögrét, azt tartotta elém, hogy töltsem tele. Azután jó erősen fülön fogta a bal kezével, és kiitta az utolsó cseppig.
– Mondtam, hogy nem normális – lamentált a fiam, továbbra is a kamrából. – Tejet ad neki.
– Bizonyítsd be, hogy te normális vagy – vágtam vissza dühösen. – Vedd ki a kezéből a bögrét!
– Annak a gyereknek meg nem az anyjánál lenne a helye? – kérdezte válasz helyett a fiam.
– Ott lenne, ha nem lenne árva.
– Akkor meg a nevelőintézetben!
– Nem bízhatom másra. Az én felelősségem.
Felnőttek se tudják ennyi súllyal kiejteni ezt a szót. Még csak nem is a gyerekek felnőttet játszó komolyságával mondta ki. Nem tudtam mit kezdeni a kislánnyal, és nehezen bírom az ilyen állapotokat.
– De hát hogy eteted? – kérdeztem én.
– Tejjel.
– Honnan veszed neki a tejet, ha ezt is te ittad meg?
– Az az én dolgom. No, de ha már így összeismerkedtünk, és tejet is adtál: Árva Eszter vagyok.
És kinyújtotta a kezét. A balt. A másikban még erősebben szorította a keresztet.
– Öö… Balkezes vagy?
Nem felelt. Bizonytalanul megmozdítottam a jobb kezemet, de valamiért nagyon fura lett volna nem az ellentétes kézzel kezet fogni. Úgyhogy én is a bal kezemet nyújtottam neki, úgy mutatkoztam be.
– Árva Eszter vagyok – mondta a fiamnak is, jobban mondva a kamrának. A fiam morgott valamit.
– Na jó – kezdett erre Eszter felcihelődni –, látom, jobb, ha most megyek. Legyetek egy óra múlva a játszótéren.
Ahogy jött, eltűnt, mi meg csak néztük egymást bután. De azért egy óra múlva lenn voltunk a házzal szemközti, jelenleg üres játszótéren, a fiam egy kancsó tejjel a kezében. Azt Eszter ugyanolyan szívesen látta a cserépbögrében, mint az első adagot. A kisbaba békésen aludt a vászonbatyuban.
– Hol laksz te tulajdonképpen?
– Az úton, amin járok.
– Tényleg? Csavarogsz? – kérdezte a fiam érdeklődve. – Nem félsz, hogy elkapnak?
– Úton vagyok – javította ki Eszter. – És nem félek semmitől, mert az Isten vigyáz rám, édeseim.
Akkor hallottuk tőle először ezt a sajátos megszólítási formát. Egymásra néztünk, a fiam meg én.
– Aha – mondtam bizonytalanul. – És enni nem ad?
– Persze, hogy ad.
– Akkor minek a tej?
Erre előbb kutató tekintettel nézett ránk, aztán vidáman elmosolyodott, de nem felelt.
– Jaj, mondjad már! – sürgette a fiam. – Honnan pottyantál ide? És miért nem mész haza?
– Hát az hosszú történet. De ha akarjátok hallani, elmesélem.
Addigra már annyira lenyűgözött mindkettőnket, hogy boldogan bólogattunk. Hogy szemben legyen velünk, átült a szemközti pad beton karfájára, rátámaszkodott a keresztre – és Árva Eszter mesélni kezdett.
